|
Modules |
|
Who's Online Exista in mod curent, 26 gazda(e) si 0 membri online. Sunteti utilizator anonim. Va puteti inregistra gratuit dand click aici |
|
Cautare în labirint |
|
Languages Select Interface Language: |
|
Eseuri: Zirkuli Péter - "A történelem rémülete"- Eliade mítoszelméletérõl - II Scris la Wednesday, April 19 @ 22:19:29 CEST de catre asymetria |
"A történelem rémülete"- Eliade mítoszelméletérõl - II(continuare-folytatas) De Zirkuli Péter Budapesti Könyvszemle 8. évfolyam 2. szám, 1996. Nyár Pettazzoninak és Eliadénak, a historikusnak és az antihistorikusnak három évtizednél hosszabb levelezése nem a komparatista stúdiumokban gyakori termékeny félreértések történetéhez adalék. Eliadét még fiatalon a képzeletnek ez az autonóm funkciója ragadta meg, s az a nézet, hogy "egzisztenciális" szükségletre, határhelyzetre válasz a vallásos jelenség. (A pályazáró vallástörténeti összefoglalás emiatt is figyel elsõsorban az "alapvetõ válságokra", a "különféle hagyományok megteremtésének pillanataira".98) A Vico-örökséggel összhangban tartotta végtelenül gazdagnak a mitikus gondolkodásmódot, a megismerés eszközeinek a metaforát s a mítoszt, alapvetõnek az érzéki és képszerû gondolkodást. E történeti elõzményére is visszautalva nevezi Eliadét homo aestheticusnak egyik irodalmár elemzõje (ami úgy értendõ, hogy a kreativitás játszik nála fõszerepet, "a képzelet a megismerés eszköze, egyszersmind létmód").99 Vallásosnak és esztétikainak a rokonsága Otto vallásfenomenológiai könyvében hasonlatként bukkant fel. Ô a szentet, kantiánus módra, mint az ész a priori kategóriáját írta le. Egyetemes képességként ez a történelem közegében nyilvánul meg. Egyetemessége azonban befogadásának s értékelésének egyetemes voltát jelenti, nem pedig alkotásáét. E jelzett "különbség világosan mutatkozik meg a mûvészetekben", például a zene befogadásában, illetve a komponálásban. "Hasonlóképpen van ez a vallásos érzés, élmény s alkotás területén."100 A vallásos jelenségnek ilyen emocionális és kreatív szemléletére volt fogékony Pettazzoni. Innen érdeklõdése a vallásfenomenológusok iránt, akiktõl eltérõen a "fenomenológiát" a történetiségtõl soha el nem választotta.101 Élete végén, mint hátrahagyott jegyzeteibõl, vázlataiból kitetszik, e nézetkülönbség is sarkallta, hogy saját álláspontját megvizsgálja. A jegyzetek közül több az antihistorikus szemlélet "legmagasabb szintjével", azaz Eliadéval foglalkozik (vélhetõen egy tervezett, de el nem készült tanulmány elõzményeként). Kérdésük ugyanis azonos, válaszuk ellentétes. Az ellentétes, vagyis antihistorikus válasz okain töprengve Pettazzoni arra hajlott: nem történeti vagy filozófiai vizsgálódás eredménye ez Eliadénál, hanem - az Indiában szerzett vallási sugallatokon túl - életrajzi okoknak tulajdonítható, "a szomorú kornak, amelyikben élt, akárcsak mi, mindannyian, s talán személyes viszontagságainak".102 A feltevés kizárja az idézett ideológia-kritikai "lefordításhoz" hasonló, végletesen determinált interpretációt. Viszont a pálya egészéhez utasít, élménynek, tudásnak s a kérdezés módjának világképpé formálódó együtteséhez. A szimbolikus formákat - nyelvet, vallást, mûvészetet s általában tevékenységünk valamennyi formáját - illetõ antropológiai hipotézis végsõ fokon kétféle lehet. Az egyik lehetõség, hogy azt tételezzük: általuk az ember voltaképp saját magával folytat szüntelen párbeszédet. Ez esetben van esély elköszönnünk a bölcseleti örökségünkben kísértõ s diktatórikus következményekre ("racionálisan" vagy "irracionálisan") módot adó ontológiai okoskodástól. Alany és tárgy további ellentétpárokkal megalapozott viszonyában nem csupán a közvetettséget fogadjuk el ekkor, hanem legelsõsorban azt, hogy nincs más, mint e közvetettség, viszonyfogalmak viszonyrendszere, melyben szimbolikus formáink alkotói és alkotottjai vagyunk. A történetiség pedig maga ez az alkotás és alkotottság. A másik lehetõség az, amelyiket Eliade is követett - népes és illusztris társaságban, de másoknál radikálisabban és sebezhetõbben. Pettazzonival folytatott hosszú párbeszéde jelzi a kétféle irány némely érintkezési pontját, a dialógus esélyeit és határait. A legfontosabb érintkezési pontnak a kreativitás látszik, mely egyszersmind az ellentét forrása is. Történeti voltát Eliade számon tartja, alaktani rendszerezésében a szabályszerûséget kutatja, a szabálynak a körülmények rendszerébõl való kiemelését indokolja. "Még az archetípusoknak is van történetük, s végsõ soron történelem õk (ils sont histoire). [...] Amikor az elsõ kötetet önmagában a vallásos jelenségnek szenteltem (ami nem jelenti azt, hogy kívül a történelmen), mindössze azt akartam hangsúlyozni, hogy egy rítus, mielõtt ausztráliai vagy madagaszkári volna, elõször is - rítus"; csak így ragadható meg specifikus tartalma, mely vallásos, mondja 'Vallástörténeti traktátus'-áról.103 A szabályok így felfogott formarendje, alaktana s maga az archetípus-tétel mint poétika párhuzamban áll Brancusi formavilágával, a román szobrász érzéki absztrakcióival. "Egész életemben a repülés lényegét kerestem", idézi a szobrászt Eliade a Maiastranak, a csodamadár-sorozatnak, a felemelkedés képzetének s kõanyagának elemzésekor. E képzetnek s vele ellentétes anyagának egységét, a szobrot úgy írja le, mint a coincidentia oppositorum példáját (vagyis a szentnek s megmutatkozásainak szerkezeti analógiáját). A benne láthatóvá lett alkotói mentalitást Eliade a történelem elõttihez s primitívhez hasonlítja. A primitív pedig, fejtegeti, nem román vagy néger vagy mediterrán s balkáni népmûvészet, hanem mindezek közös forrása, s Brancusi formanyelve azzal, tehát mindegyikkel vállal szerkezeti és alaktani szolidaritást.104 (Hasonló értelemben más helyütt Bartókot, Picassót említi.105) Az osztatlanul s egyetemesen emberit úgy tételezi Eliade, hogy visszavetíti a tiszta "kezdet" pillanatába, mely a mûvészetekhez hasonlóan mindig jelen idejû vallásos jelenségben válhat aktuálisan s átélhetõen dátumtalan idõvé. A vallásnak s általában a szimbolikus formáknak ilyen poetizálása több buktatót is rejt. Politikait akkor, ha az elidegenedés kritikai elméletéhez társul. Eliadénál ennek deszakralizálódás a neve, szinonimája pedig a modern és a történelem. A "primitívet" ("szájhagyományút", "történelem nélkülit") azonosítja a történelem elõttivel. A vallásos jelenség eszerint nemcsak megszabadulás a történelembõl, mikor is a megszabadulás formái történetiek (nincsenek "kívül a történelmen"), hanem megannyi visszaút is az "esszenciálishoz", mely történelem elõtti. A homo religiosus a történelem elõttinek letéteményese, annak, tehát az "igazi" és "autentikus" történetnek a jelentését képes idézni, újraéleszteni, ez teremtõ munkája. Kreativitása ismétlés (a minta megközelítése), s maga ez a kreativitás van kívül a "rossz" történelmen (érdekes elegyként a természet ciklusait követõ paraszti kultúrának, õs napkeletnek és romantikus géniusznak). Ha Eliade logikáját következetesen követjük, akkor - épp mert a "kezdet"-fogalom ontológiai - modernné és történetivé válik minden, ami az idõben a "kezdet" után van. Az idõ körkörös képzete (a primitíveké, az "örök visszatérésé", azaz archaikus ismétlésé) kizár efféle távolodást, a lineáris idõ viszont nem. Utóbbi ráadásul összekapcsolhatóvá teszi Eliadénál a személyes idõt, mint halálfélelmet, s a történetit, mely a halálhoz hasonlóan csakis megfoszthat bennünket önmagunktól. Mikor pályakezdésérõl írt, a történelem fenyegetõ érkezését emlegette (s már 1937-1938 fordulópontját megelõzõen is, például az 1933-as grivicai sztrájkra s leverésére utalva). Elõérzete, hogy a "szünet" zárójelét szétzúzza hamarosan a "Történelem", mely nem hagyja majd, hogy növekedjék és "saját magává" váljon. Fiatalon a melankólia rá-rátörõ rohamaival küzd: "az az érzésem támadt, hogy elveszítettem valami lényegeset, pótolhatatlant."106 Ugyanakkor, a húszas években, akaratedzõ gyakorlatokat végez (az alvásidõ csökkentése, eleven rovar elrágcsálása az undor leküzdése céljából stb.), hogy az önuralom révén megnyíljanak elõtte "az abszolút szabadság kapui". "Történelmi, társadalmi s kulturális" helyzetét reméli így meghaladni; s mintha "román voltának meghatározó" súlyát is levetné e képzelt s elérhetõnek hitt szabadságban, készen arra, hogy szabadon válasszon "szellemi univerzumot".107 Korán bontakozó vallástudományi érdeklõdését - az archaikusnak és keletinek tanítómesterül választását - erõsíti, hogy "történeti meghatározottságát", a "Történelem kreatúrájának" helyzetét radikálisan elutasítja. A szorongás alkotó használatát az Európán kívüli civilizációkban leli fel. (Egy ötvenes évekbeli esszéje közvetlenül köti össze a történetiséget és elmúlástudatot mint a modernitás ikerképzetét, melyhez fogható a nem európai vallásokban szerinte nincsen: ott inkább átmenet a halál valami "más létmódba".108) Az európai (nyugati, judeo-keresztény) civilizáció ugyanakkor állandó dilemmák s konfliktusok forrása: a történelem, ha isten akarata nyilvánulhat benne, nem utasítható el egészében, az események tömegébõl minduntalan ki kell választani azt, amelyik üdvözítõ. Akkora vallástörténeti forradalom volt ez, mondja, hogy "feldolgozására kétezer év keresztény élete" sem volt elég.109 A személytelenül kozmikus szent Eliade-féle eszménye viszont az örök döntéskényszer s felelõsség alól is mentesít. Pontosabban: a felelõsség maga a tudás, hiszen a kezdet állapota tudással érhetõ el, szerezhetõ vissza. A helyes gondolkodás (filozófia s politika közvetlen megfeleltetésének ezoterikusan bölcseleti ellenpárjaként) elvezet az archetípus szabályaihoz. Mivel ami nekik megfelelõen történik, nem azonosság, hanem végtelen analógia, a rájuk vonatkozó tudás rendje végleges, poétikai lehetõségei végtelenek. A jóvátehetetlenre pedig nincs mód, hiszen az csak a vissza nem fordítható idõben történhet meg. A nyugati civilizáció kórjai láttán idealizált keleti bölcsességet többen is ajánlgattak, például az õshagyomány-keresõ Guénon.110 A homo religiosus teoretikusaként Eliade úgy tartozik közéjük, hogy a történelem ellenére alkotó, Tarkovszkij-féle ikonfestõnek is társa. (Ekként vált példává a hetvenes-nyolcvanas években a diktatúra elõl a kultúra mentsvárába kényszerült román értelmiség számára.111) S úgy alakít mindent kultúrává, hogy a kultúrát a puszta és elvont kreativitással azonosítja, valamiféle organikus teremtéssel. Hieratikus rendje van ennek, s belõle fakad a szüntelen "ontologizálás" meg Eliade valláskutatásának poétikai ("egzisztenciális esztétikai") vonása. Egyszerûen s elementárisan nem tud arról, hogy a társas cselekvés a lineárisan mért, de korántsem egyenes vonalú idõben - vagyis civilizációként a történelem - a szimbolikus formák társiasságának s a polgárias társadalomszervezõdésnek a helye lehet. Nemcsak rögzíti és eszményíti, hanem sajátjaként vallja is: "a nem történelmi népek vagy osztályok szemében a >>szenvedés<< azonos a >>történelemmel<<. Ezt az azonosítást megfigyelhetjük ma is Európa paraszti kultúráiban."112 |
Asymetria si Dan Culcer va recomanda Enciclopedia României Blogul ideologic. Titus Filipaș Ioan Roșca Contrarevoluția din România. O cercetare Antiakvarium. Antologie de texte ideologice vechi și noi Constantin Noica: Cultura, performanta, antrenor Revista Verso Geovisite Revista NordLitera Arhiva Asymetria, începând cu septembrie 2000, este stocată și accesibilă consultării la adresa Internet Archives-Wayback Machine Universitatea din Lausanne. România : Hărți interactive. Geografie, demografie, climatologie, degradări, regiuni istorice. Colaborare helveto-română. Etimologii. Resurse lingvistice |
|
Azi Inca nu exista cel mai bun articol, pentru astazi. |
Societatea de maine
Ferește-te deopotrivă de prietenia dușmanului ca și de dușmănia prietenului. Viteazul priveşte pericolul; cutezătorul îl caută; nebunul nu-l vede. Nicolae Iorga |
|||||||||||
|
Sondaje |
|
Identificare Inca nu aveti un cont? Puteti crea unul. Ca utilizator inregistrat aveti unele avantaje cum ar fi manager de teme, configurarea comentariilor si publicarea de comentarii cu numele dvs. |